ERKEL FERENC: BRANKOVICS GYÖRGY

Rendezte és vezényel: Selmeczi György

Díszlet: Venczel Attila

Jelmez: Starmüller Katalin

Koreográfus:  Németi Sándor

Támogató: Szülőföld Alap

március 25-én csütörtökön, 18.30 órától

 

 

Opera két részben
Szövegét Obernyik Károly drámája nyomán Romhányi József írta
Hangszerelte Kókai Rezső

Rendezte és vezényel: Selmeczi György

Brankovics György........................Sándor Árpád

Mara..............................Covacinschi Yolanda

István....................................Bardon Tony
Gergő.................................Maneszes Márton

Murát.................................. Daróczi Tamás

Cselebi aga.............................Szilágy János

Hunyadi László..........................Naphegyi Béla

Székely László.........................Bancsov Károly

Lázár, szolga, hirnök..................Mányoki László

Díszlet: Venczel Attila

Jelmez: Starmüller Katalin

Koreográfus:  Németi Sándor

 Közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera
ének-, zene- és balettkara
Karigazgató: Kulcsár Szabolcs
Koreográfus: Németi Sándor m.v.
Koncertmester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre

A rendező munkatársa: Gombár Annamária

Az opera rövid cselekménye

Brankovics György szerb despota az oszmán birodalom szomszédságában, de akeresztényszövetség tagjaként örlődik saját népe érdeke

és Európa védelmeközött. Hunyadi követeiazonban meggyőzik, hogy tartson ki a szövetség mellett.Közben Mara, a fejedelem lányaszerelmes

Murát nagyvezírbe, a török hadak főparancsnokába. A szerb hadak már indulnánaka török ellen,mikor a nagyvezír csábító ajánlatot tesz Brankovicsnak:

a birodalom nem támadja meg Szerbiát, zálogul a fejedelem egyik gyermekét a török táborba szállítják. Brankovics fiai áldozatosan vállalják a

túsz szerepét, ám a szerb nagyurak lázadnak Brankovics árulása ellen. Közben Hunyadi seregei sikert sikerre halmoznak, félő, hogy számonkérik

a szerbeken a szövetség elárulását. Cselebi aga, az oszmán birodalom gátlástalan és cinikus főminisztere a háttérből mozgatja a szálakat,

célja, hogy megossza a szövetséges hadakat. S mikor Mara túszul ajánlkozik testvérei helyett, a fiúkat megvakíttatja s visszaküldi  a szerb táborba.

Az őrjöngő apa bosszút esküszik, hadba szólítja a sereget, megtámadja a török tábort s életét veszti a harcban.

Erkel utolsó operája a Brankovics György számos dilemma elé állította az utókort.Az egyik ilyen dilemmát az idézte elő, hogy Erkel fiai itt
lényegesen nagyobb szerepet vállaltak a partitúra kidolgozásában,mint korábban. Ennek is köszönhető, hogy a Brankovicsban kettős hatás
érvényesül: az egyik az olasz operai tradíció, a másik pedig Wagnerkikerülhetetlen nyelvi újításaiból következik. Ezt a kettős hatást egészíti ki
az a makacs törekvés, hogy a verbunkos-intonációt az új magyar operainyelv alkotóelemévé tegye. A szövegkönyvet sokan kárhoztatják az
opera háttérbe szorulása miatt, ma mégis úgy látjuk, hogy a drámai tartalomfigyelemre méltó. Talán azért is, mert korunk történései szinte tálcán
kínálják a szerb despota sorsának párhuzamait. A kolozsvári felújítás illeszkedikaz elmúlt húsz évben Kolozsvárt kibontakozott nagyszabású
programhoz, melynek során a teljes Erkel-életművet folyamatosan repertoáron kívánja tartani az opera.
A Brankovics új bemutatója már egy olyan generációhoz szól, amely végigélte Közép-Európa és a Balkán konfliktusait, átérezte a balkáni háború
kegyetlen drámáját, a nemzetek együttélésének számtalan feloldatlan feszültségét, a győztesek és vesztesek olykor felcserélhető sorsát, mely a
történelmi összefüggéseknek köszönhetően óhatatlanul a mienket is befolyásolja.  
A Brankovics szereplőinek pályája ismerős számunkra, szinte mindegyiküket felismerhetjük a balkáni rendszerváltozások híradásaiban, a televízió háborús
közvetítéseiben, és szélesebb összefüggésben az újkeletű nemzeti és vallási ellentétekben.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen szerteágazó kortárs problematikát csakis a modern színház kibővült eszközrendszere képes megjeleníteni, sőt még
a zenei megszólaltatásban is számtalan korszerű előadói változtatás kínálkozik az eredeti partitúra előírásaihoz képest.
A Kolozsvári Magyar Opera törekvése, hogy Erkel hagyatékával szembeni tisztelettel, de kreatív rugalmassággal új modellt kínáljon más operaegyüttesek
számára is, kiharcolva a rendkívül értékes alkotás helyét a kortárs repertoáron.

A kolozsvári Magyar Opera  a XX. század utolsó évtizedében – egyedülálló módon – repertoárján tudhatta a teljes Erkel-életművet.
Nagyszerű teljesítmény, melyre akkor, s azóta sem reagált érdeme szerint a magyar közvélemény. Az előadásokat a partitúra és a
hagyomány föltétlen tisztelete jellemezte, a nemzeti történelem különböző mozzanatainak dalszínházi lenyomatai – mint egy nemes

misszió állomásai sorjáztak a műsortervekben.

    Partitúra és hagyomány.
    Csakhogy az Erkel-operák partitúrái – mitha csak a magyar sors szimbólumai volnának –, általában bizonytalan filológiai állapotban vannak,
csupa kérdőjel, csupa „lerakódás”, „hordalék” a nemes anyagon. A szerző tétovaságai, a kor operai gyakorlatai, az Erkel-fiúk tevékeny részvétele,
az utókor jószándékú „korszerűsítő” törekvései mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az életművet egyrenehezebb értékelni, a szélesen és felületesen
értelmezett hagyomány pedig unalmas klisékbe, olykor feszengésbe kényszerítette a művek előadói gyakorlatát.
    Ahhoz, hogy új színpadi életre keljenek Erkel művei, nemcsak a zeneszerzőt és partitúráját, hanem a teljes alkotáslélektani folyamatot érdemes ismerni, mégpedig annak tudomásulvételével, hogy Erkel nemcsak zeneszerző, hanem karizmatikus karmester, zeneigazgató és színházi ember volt, a magyar operajátszás megteremtője, aki egész életét nagy elődök és zsniális kortársak műveinek közegében élte, olyan minták közegében, amelyek meghatározó hatással voltak szerzői nyelvének, kompozíciós gyakorlatának kialakulására.    Az elmúlt évtizedek korszerűsítő törekvéseit a zenei, zenetörténeti munka,
a zenei szerkesztő-dramaturg munkája jellemezte. Ma már látjuk, hogy a színházi, színpadi dimenzió átértékelése nélkül ezt a munkát nem koronázhatja siker. A színpad, a korszerű színházi gondolat primátusa viszont új életet adhat Erkel operáinak.
    Erre tettem kísérletet a Brankovics színrevitelével.
    Köztudott, hogy Erkelnek  nem volt erőssége a librettista megválasztása. A színész Ormay gyengécske librettója mögött azonban ott áll Obernyik Károly
hallatlanul erős, a Shakespeare-i modellt híven követő drámája, melyről ha lehántjuk a kor kötelező pátoszát, ott áll előttünk az egyetemes európai
történet meghatározó drámai konfliktusainak sora. S most a XXI. század elején a dráma sugallata felidézi bennünk az elmúlt évtized szomszédunkban zajló délszláv háborújának rettenetes képeit, és arra késztet, hogy átéljük azokat a kínzó dilemmákat, amelyek korunkban éppoly érvényesek, mint Erkel vagy Hunyadi korában. Sejteni véljük, hogy minden háború végeredményben vallásháború, hogy a történeti meggyőződés eszményei és torzulásai minden korban újratermelődnek és „mutálódnak”, magyarként pedig újraismerkedhetünk a vesztes fél lélektanával. Az árulás természetrajza – akár alcíme is lehetne ez a Brankovics-operának: arra figyelmeztet, hogy a tények, a súlyosbító és enyhítő körülmények burjánzó szövedékében a történelmi ítélet felelőssége egyként nyomaszt valamennyiünket.

Selmeczi György

Az életet csak önkívületben tudjuk elviselni – a kifejezésnek itt nem csak nietzschei, de heideggeri vonatkozása is van – , s a zene az extázissá tett végzet egyik formája. Mindez az utolsó romantikusok műveiből árad leginkább, ezekből a világot végtelen szenvedéllyel átölelő művekből. Míg Palestrina, Bach és Mozart szinte öntudatlanul világnyelvvé forrasztották össze a korukbeli stílustömkeleget, addig Berlioz, Chopin, Liszt, Wagner öntudatosan egy francia-német-olasz világidiómában szólaltak meg. Innen indul ki azután a 19. századi zene nemzeti széthullása – elsősorban a helyi színek és a népzenék felkarolása révén. A 20. században pedig a sokféle részletből újra összeáll a nagy egész.
Erkel Ferenc születésének 200. évfordulóján így nemcsak egy magyar, hanem egy európai zenész előtt is tiszteleghetünk. De Erkel, túl zenetörténeti jelentőségén, állandó szellemi vendégünk – a Himnuszt ünnepeken énekeljük, a Bánk-áriát meg a mindennapi kívánságműsorokban hallgatjuk áhítattal, átérzéssel. Kinek ne volna Erkel-élménye a mai magyarok közül? Mondhatunk-e fontosabbat, többet egy művész utókoráról?
A Kolozsvári Magyar Opera kezdettől fogva az Erkel-kultusz nyomába szegődött, s ha tehette, remek előadásokkal ajándékozta meg hálás közönségét. A Brankovics György (1874) a kiegyezés mind fényesebb báljainak közepette figyelmeztetett arra a csendre és sötétségre, amely a szabadságharc nagy eszméinek egyre kihaltabb sírkertjeit övezte. Az üzenet lényege nem sokat kopott: a hatalom, a politika csak a népakarattal összhangban válhat a történelem igazi formálójává. A Brankovics György mostani kolozsvári műsorra tűzése tehát az Opera közéleti és művészeti hitvallása is.
Szabolcsi Bence írja zenetörténeti bevezetésének végén: ,,Szakítsd ki magad szűk életedből, légy hős, vezér, kalandor, élet-királya, szerzetes vagy ördög, Orfeusz, Lohengrin, Macbeth, Szent Ferenc, Rigoletto, Don Juan! Az élet minden részlete beszélni kezd, minden búvópatak folyammá dagad, a valóság keretei széthullanak. A természet megcsillantja bűvös hatalmát, a mesének, mítosznak magunk leszünk a hősei”. Igen, magunk leszünk Erzsébetek, Báthori Máriák, Hunyadiak, Bánkok, Brankovicsok. A népi romantikából Wagner felé hajló operadráma zenéje nemcsak átszellemülni, hanem élni is megtanít – felelőssé válni a mindinkább felelőtlen világban.

Kereskényi Hajnal

Erkel Ferenc zeneköltő pályája Kolozsvárott indult el. Ő maga így nyilatkozik: ,,Ami vagyok, azt mind Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, ott kötötték lelkemre a magyar zene felvirágoztatásának ügyét, és ott telt meg szívem a szebbnél szebb magyar-székely népdalok árjával, melyektől nem tudtam többé szabadulni, s nem is nyugodtam meg addig, míg ki nem öntöttem lelkemből, amit már akkor éreztem, hogy ki kell öntenem!” Erkel pályáját sorsdöntően befolyásolják az erdélyi élmények: megismerkedik Brassai Sámuellel, a polihisztorral, akivel alaposan megvitatják a magyar zeneélet kérdéseit, s a fiatal művész itt hallja Ruzicska József ,,Béla futása” című magyar tárgyú operáját, mely az első kísérlet a magyaros hangvétel és a zenés színpad stílusának összeforrasztására. Nem lebecsülendő körülmény az sem, hogy a nagy kultúrájú erdélyi városban szimfonikus zenekar alakul, melynek élén ugyancsak Erkel Ferenc áll; így alkalom kínálkozik a zenekari hangzás, a hangszerelés alapos tanulmányozására is.
(Balassa Imre-Gál György Sándor: Operák könyve. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1957, 423-424)


Egy Gárdonyi-interjú az ifjúkori emlékekről

    A nyolcvanas évek végén tagja voltam a Pesti Sakkörnek. A kör elnöke Erkel Ferenc volt akkor. Nem is igen járt máshová, csak oda.
    Egy téli estén ketten maradtunk utolsóknak. Nem hagyhattam ott magára. Beszélgettünk.
-    Kedves bátyámuram – mondottam neki egyszer –, én azt gondolom, hogy mindig apró véletlenségek irányítják az életünket. Hogyan lett zenésszé?
Az öreg úr keserű arcú, nehézkes testű, nagyfejű ember volt. A feje mindig a mellén lógott. Ha valakire ránézett, csak a szemöldökét emelte föl. Akkor is így nézett rám.
-    Hát nem hiszi, hogy a talentum veleszületik az emberrel?
-    A talentum veleszületik, de hogy a művészetnek miféle terére jut, véletlenség dolga.
Maga elé nézett. Szippantott egyet-kettőt a szivarján.
-    Hogy én hogyan lettem muzsikus? Azt bizony már nem tudom. Igen korán kezdtem. Hanem hogy hogyan lettem magyar muzsikus, arra emlékszem. Hát csakugyan a véletlenség...
-    Egyszer, még kicsi diákkoromban, hazamentem vakációra Pozsonyból. Le az Alföldre. Még akkor nem volt vasút. Hajón jártunk Pestre. Oda meg az alföldi kocsik följártak. Egy parasztnak a kocsiján mentem haza.
Ez ugyan nem tartozik a történethez, de az öreg úr ezt bocsátotta előre – emlékszem.
Megszívja megint a szivarját.
-    Volt nekünk egy furfangos mindenesünk. Igen szerettem azt az embert. Este is, ha csak tehettem, kiszöktem hozzá a konyhába és lestem minden szavát. Hol tréfált, hol mesélt, de nekem mindenképpen a legérdekesebb ember volt a világon.
Egy este ott üldögél a tűz mellett; álmosan pipázgat. De nem is pipázott talán, csak éppen, hogy a szájában volt a pipa.
És amint ott ül bóbiskolva a tűzhely patkáján, hát hallom ám, hogy dúdol valamit.
Hallgat egy percet, aztán megismétli.
Megint hallgat egyet, megint fúj egyet. A dallam hol emelkedik, hol leszáll, de csak éppen annyit fúj belőle egyszerre, amennyire egy lélekzetvétel éppen elég.
Bámulva hallgatom. A dal bűbája és szaggatottsága megragad. Csodálkozva csodálom, hogy a dal egységét a szünetek nemhogy zavarnák, hanem inkább emelik. Pedig mondom, csak úgy halkan, bajusz alól dúdolt, s magának, mint a macska, mert félig aludt.
Én aztán lefeküdtem, de soha azt az estét nem feledtem el. Később is, hogy zenész lettem, sokat gondolkoztam ezen. Ebből értettem meg, mi a rubátó, és hogy a metronomot, a taktusmérőt hova tegye a magyar muzsikus. Csapja a földhöz.
Az a tanulatlan paraszt-mindenes, az lett a vezetőm az egész pályámon.
(Gárdonyi Géza: Erkel mestere a magyar zenében)

Egyetemleges hatását csak Lisztéhez lehet hasonlítani és az újabb időkben Bartókhoz, Kodályhoz. Legnagyobb zenei és színházi intézményeink, művészi zenénknek maradandó értékű megszólalása, előadóművészetünknek néhány változhatatlan eszményképe oly szorosan hozzátartoznak Erkelnek közöttünk lepergetett életéhez, hogy meg nem értés, új koroknak új szemlélete sem foszthatja meg emlékét ezektől. A Nemzeti Színház, a Filharmonikusok, a Zeneakadémia és az Operaház indulásukat, vagy fényük első sugarát és számtalan forró sikerüket neki köszönhetik. A Himnusz, a Hunyadi és a Bánk Bán előtt nem ismerünk magyar művészi zenét, ami napjainknak ma is élő valósága lenne. Előadóművészetében az új műveknek bátor vállalására, művészi hivatásának gyakorlásában sokoldalúságára, a dobogón és a pedagógiában lelkiismeretességére és józan világosságára mindenkor nagy tisztelettel kell tekintenünk.
Ő játszott először Chopint Magyarországon, amikor Chopin is, ő is 25 éves, és a Párizsban élő lengyel művészről rajta kívül még alig tudhatott valaki nálunk. Zongoráján ekkoriban túlnyomórészt 20-30 éves szerzők műveit szólaltatta meg. Mihelyt a Nemzeti Színházhoz kinevezték, az operaműsorok tekintetében is hasonlóan modern szellemben járt el. Fogékonyságát az új zene iránt késő öregkoráig megőrizte és utolsó éveiben még volt ereje ahhoz, hogy évtizedekkel fiatalabb külföldi szerzők műveire is felfigyeljen. Lehet-e csodálkozni azon, hogy az ilyen zeneszerző alkotásaiban is egyre újat merészel és a legkorszerűbb hazai és külföldi megoldások hívének vallja magát?
(Legány Dezső: A magyar zene krónikája. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1962)


Erkel Ferenc, a zeneszerző, a magyar nemzeti opera megteremtője, mint gyakorlati muzsikus is kiváló volt és e gyakorlati muzsikus agilitásának, szervező készségének – nem utolsó sorban pedig művészeti tevékenységének – kora zenei élete nem köszönhetett kevesebbet, mint műveinek. A korabeli sajtó zenei híreiből, recenzióiból és kritikáiból fény derül Erkel ez irányú, sokoldalú tevékenységére is, amelynek kellő méltánylását azonban – úgy tűnik – a kortársak elmulasztották.
Ennek a munkának – Erkel előadóművészi pályája nyomon követésének – első fejezete a Honművész című lapban megjelent recenziók és bírálatok feldolgozása. A Honművész 1833-1841-ig jelent meg Mátray Gábor szerkesztésében: ezalatt az idő alatt az olvasmányos és népszerű ,,divatlap” funkcióját töltötte be, a művészet eseményeiről is tájékoztatva olvasóit.
A téma természetéből következik, hogy ezzel nemcsak az Erkel-kutatás eredményeihez járulunk hozzá, de egyszersmind képet kapunk zenei életünk hőskoráról: az operai praxisról csakúgy, mint a hangversenyéletről, az itt járt világhírű művészekről és műsoraikról – egyszóval a kor zenei izléséről, divatjáról.
1834 májusában, a Nemzeti Casino egyik hangversenyén tűnik fel első ízben a fiatal (akkor huszonnégy esztendős) zongoraművész, akiről a Honművész (II. évf. 37. sz.) a következőkben ad hírt: ,,Kalkbrenner 93-ik szerzeményét (Grande Marche) quintett kíséret mellett fortepianón ritka ügyességgel, mind a jobb, mind a bal kéznek egyirányos fürgeségével játszá a Kolozsvárról jött s éppen Pesten keresztül utazó, Békés-Gyulán született Erkel Ferenc úr. Jeles előadását méltán megtapsoltuk, méltán s kétszeresen örülhettünk, hogy ezen érdekes intézetünk megismertete velünk oly honi s tisztán magyarul beszélő hangászművészt, kiben méltán büszkék lehetünk, annyival inkább, mivel ő csupán Magyar- és Erdélyországban tökéletesíté magát remek-játszóvá.”
Erkel a következő évben a budai magyar játékszín karnagya lett. A Sevillai borbély egyik előadásáról már a következő megjegyzést olvashatjuk a lap III. évf. 31. számában, 1835 áprilisában: ,,Az orchestrum Erkel Ferenc úrnak, új karmesterünknek vezérlete alatt igen helyesen viselé magát.” Ezt követően ismét a zongoraművészt méltatja a kritika, aki James Oury, a londoni olasz opera szólóhegedűsének hangversenyén működik közre április 26-án (III. évf. 35. sz.): ,,... Erkel Ferenc úr pedig, a budai színház karmestere Moscheles-nak az ’Alexander Marsch’-ra írt nehéz változatait egész orchestrum kísérete mellett fortepianón oly remekül játszá, miképp csak egy tökéletes művésztől várhatni. Tavalyi lapjainkban szóllottunk már e jeles hazánkfiáról, midőn tudniilik Pesten a Nemzeti Casino teremében ismertete meg művészi tehetségével. Örömmel látjuk őt most fővárosunk művészei közt megtelepedve, mint nemzeti intézetünk egyik fáradozó tagját, mely hivatalnak felvállalására őt inkább hazafiságos buzgalom, mint egyéb ösztön vonzá.”
Május 31-én James Oury ismét hangversenyt ad Pesten, ez alkalommal Beriot változatait adja elő Erkel zongorakíséretével (III. évf. 47. sz.). A Honművész ugyanebben a számban ad hírt egy hangversenyről (június 7), amelynek során Déryné énekelt a Nemzeti Casinóban egy áriát Herold ,,Marie” című operájából, Erkel zongorakíséretével. A recenzió ezúttal igen jelentős tényt említ meg: ,,Legelőször hangzottak e nemzeti intézetben mai napon a magyar ajkakból zengő magyar hangok...” Még ugyanez év, 1835 szeptemberében Amtmann Prosper fuvolaművész hangversenyez Budán, s ,,a verseny előtt Mozart Titusának ouverturája igen helyesen játszatott” – számol be a Honművész 73. száma a zenekarról, amelyet Erkel vezényelt.
November elsején zenetörténeti nevezetességű bemutatón ismerteti meg Erkel a pesti közönséget Chopin e-moll zongoraversenyével. Az eseményről és a nagy sikerről – színhelye a Nemzeti Casino volt – a következőkben számol be a Honművész (III. évf. 89. sz.): ,,... Choppin concertja (11-dik műve); játszá fortepianón a több ízben jeles tehetségeiről dícsért Erkel úr, a budai színház karmestere. Kísérte őt öt húros és három fúvószer. Ezen itt még nem hallatott s új izléssel készült hangmű nemcsak belső kellemes mineműségére, hanem igen helyes előadatására nézve is köz tetszést nyert, s Erkel urat, mint egyik legjelesebb fortepianistánkat, ki a művészi és érzékeny játszás párosításának tudományát oly nagy mértékben sajátjává tudja tenni, örömmel jutalmazák tapsaikkal a válogatott műértő hallgatók...”
1838 elején már Erkel Magyar (= Nemzeti) Színházbeli karmesteri működéséről olvashatunk. Bellini ,,La Straniera” című operájáról így végződik a beszámoló: ,,A hangászkar, melyet ma Erkel úr, egyik új karmesterünk kormányozott, igen dícséretesen viselé magát” (VI. évf. 9. sz.).
1840 októberében Jansa Leopold, a bécsi konzervatórium tanára látogat el ismét Budapestre. A hangverseny legjelentősebb eseménye Beethoven Kreutzer-szonátája, amit Jansa és Erkel nagy tetszés mellett adnak elő. Bár a recenzió (VIII. évf. 82. sz.) nem említi, hogy ez a mű pesti bemutatója volna, okunk van azt hinni, hogy ez előtt Magyarországon nyilvános hangversenyen még nem hangzott el a Kreutzer-szonáta.
Az előadóművészről szólva nem említettük Erkel pedagógiai működését, amelynek egyik igen korai, szép példája az az 1837-es hangászegyesületi hangverseny, amelyen Erkel tanítványa, Baldieri Nina játszotta Kalkbrenner Harmadik zongoraversenyét (V. évf. 44. sz.). Mindez azt mutatja, hogy a zeneszerző-karmester-zongoraművész Erkel sokrétű tevékenységéhez mindjárt az elindulás éveiben csatlakozik a pedagógus-Erkel munkássága is.
(Magyar zenetörténeti tanulmányok. Írások Erkel Ferencről és a magyar zene korábbi századairól. Szerkesztette: Bónis Ferenc. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1968)


A Brankovicsról


1873.október 19-én a Zenészeti Lapok Meyerbeer Prófétájának felújítása után egy új Erkel-operát ígérnek, melynek címe Brankovics György. A bemutató – különböző hátráltató okok miatt – mintegy fél évvel megkésett. Nem tudjuk pontosan, mikor komponálta Erkel az új operát. A Zenészeti Lapok egy korábbi közleménye szerint már 1871 nyarán, Gyulán be akarta fejezni a komponálás munkáját. A fennmaradt kéziratos partitúrában dátum nincs, a fiúk kezevonásáról árulkodó vezérkönyv arra enged következtetni, hogy Erkel eredeti vázlatai még valahol kallódnak.


A Brankovics György cselekménye a XV. század első felében játszódik, és szorosan kapcsolódik az Erkel által már sikerrel megénekelt Hunyadi-ház történetéhez. A tragédia az eseményeket a szerb történelem oldaláról nézve jeleníti meg, központi alakja címszereplője, a magyar és a török katonai hatalom között ingadozó szerb despota. A Brankovics librettójának alapja Obernyik Károly, kiváló tehetségű drámaíró öt felvonásos, azonos című tragédiája. A művet 1856 óta nagy sikerrel játszotta a Nemzeti Színház. Címszerepében Egressy Gábor aratott emlékezetes sikereket, sőt – 1866-ban – a Brankovics egyik előadása közben, a színpadon érte utol a halál. Obernyik torzóként fentmaradt posztumusz művét annak idején Bulyovszky Gyula egészítette ki.


A Brankovics Györgyöt – eredeti alakjában – 1874. május 20-án mutatták be a Nemzeti Színházban. A címszerepet Ódry Lehel, Marát Tannerné, Hunyadi Lászlót Kiss Dezső énekelte, a többi szerepet Pauli Richárd, Ellinger József, Tallián János és Kőszeghy Károly.
    Ábrányi Kornél, Wági Aurél, Nikolits Sándor, Vajda Viktor magas színvonalú és értő bírálataikban a három zenei nyelvet virtuózan használó operában az erkeli életmű betetőzését üdvözlik.


A Bánk Bán óta sokat fejlődött a magyar zenekritika. Az opera zenei anyagának részletes boncolásakor igazán dicséretes szakértelmet árul el az a néhány, hivatása magaslatán álló, nagy szakmai felkészültséggel rendelkező bíráló, aki a Brankovicsban Erkel eddigi művészetének csúcspontját látta. (...) A prózában írt librettó a komponálás közben sok nehézséget okozhatott Erkelnek. Másrészt elősegítette azt, hogy ebben a partitúrában már következetesebben, a Dózsánál lényegesen rutinosabban sikerült a zárt számok kikerülése, az énekbeszéd megoldása, a szélesen áradó, folyamatosan hömpölygő, vezérmotívumokkal színezett szimfonikus zenekarkezelés. A három népi zenei anyag – és mellette negyediknek a nemzetközi operanyelv használata – természetes, magától értetődő, a kórus kezelése a népi zenedráma irányába mutat előre. A hangszerelés él a zenei romantika hatásos, csillogó, színes, változatos hangzáskészletével.
    A mű vitathatatlan zenei értékei több ízben ösztönözték a zenés színházak vezetőségét az opera felújítására. A Nemzeti Színházban 20, az Operaházban (1889 és 1910 közt) 12 alkalommal hangzott el.
    Új operájáról megemlékezik Erkel egy levelében, melyet a nehezen nélkülözött jóbarátnak, Doppler Ferencnek írt: ,,A Brankovics szerencsésen kifutott a sólyáról a tengerre, egyáltalában nem érdemeltem meg a tetszést, mellyel a szeretetre méltó közönség megajándékozott [...] ebben, mint minden más műben, vannak gyengébb számok is, de egészében véve félreismerhetetlen a haladás...” Két hatalmas műben, a Dózsa György (1867) és a Brankovics György (1874) című operákban fejleszti tovább stílusát. A zárt áriák és zenei formák mellett egyre nagyobb jelentőséget kap az éneklő beszéd.
(Németh Amadé: Erkel. Gondolat Kiadó, Budapest 1979)