A KÉKSZAKÁLLÚ HERCEG VÁRA

Vezényel: Selmeczi György, Jankó Zsolt

Judit...........................................Molnár Mária
Herceg.......................................Szilágyi János

Regélő: Bogdán Zsolt, Szűcs Ervin

Feleségek: Barabás Júlia, Babos Kinga, Oprean Simina

Látvány: Lőrincz Gyula m.v.
Jelmez: : Szakács Ágnes m.v.

Rendező: Selmeczi György

A művet – amely szoros műfaji értelemben véve nem opera, inkább egyfajta misztériumjáték, vagy Várnai Péter megfogalmazása szerint „szcenírozott ballada” – keletkezése évében (1911) Bartók benevezte a Lipótvárosi Casino zenei pályázatára, de mint előadhatatlant, a zsűri nem találta díjazásra méltónak. Végül 1918-ban mutatták be (a bemutatón a Kékszakállút Kálmán Oszkár, Juditot Haselbeck Olga énekelte), de nyolc előadás után levették a műsorról, s egészen 1936. október 29-ig nem is volt újra hallható. Ezen a napon újította fel a Budapesti Operaház Sergio Failoni vezényletével, Némethy Ella és Székely Mihály főszereplésével elindítva máig tartó sikerszériájára. A fogadtatás olyan meleg volt, hogy Bartóknak több, mint tízszer kellett az előadás végén a függöny előtt meghajolnia. (Székely Mihály kedvéért a szerző néhány helyen „engedményt” is tett a partitúrában, egyes magas hangokat alacsonyabb fekvésűre átírva.) A II. világháború után számos országban bemutatták, többségében koncertelőadások formájában. A hazai gyakorlatban rendszerint Bartók két táncjátékával együtt adják elő.

Szövegkönyvül a zeneszerző Balázs Béla 1910-ben írott színpadi művét választotta. A fából faragott királyfi szövegkönyvének is Balázs, Bartók és Kodály személyes barátja volt a szerzője. Műve a múlt századvég európai irodalmának ahhoz a széles vonulatához kapcsolódott, amelynek szerzőit és darabjait a nő és a férfi kapcsolatának megoldatlansága foglalkoztatta, nem függetlenül a nők helyzetének valóságosan felemás voltától a polgári társadalomban. A témakör idézte ismét emlékezetbe az asszonygyilkos kékszakáll középkori francia eredetű történetét, amelynek változatai az európai néphagyomány széles körében is szétszóródtak.

A színpadi történés valójában két síkon, a látható valóság és a gondolati–eszmei háttér szintjén zajlik. A közvetlenül érzékelhető történés rendkívül egyszerű és unalmas: a Kékszakállú új asszonyt hoz a házhoz, Juditot, s mielőtt végleg magához láncolná, megmutatja neki a palotáját. A sötét, rideg, nedves falú épület csarnokában hét – lezárt – ajtó található. Minden Judité lehet – mondja a Kékszakállú –, de kéri, ne kutassa a múltját.

Judit azonban, miután mindent és mindenkit elhagyott a férfiért, teljesen meg akarja ismerni. Sorra nyitja az ajtókat: az első mögött véres folyam tárul föl (ez a kínzókamra), a másodikból fegyverek tűnnek elő töménytelen mennyiségben (fegyvertár), a harmadik mögött tömérdek kincs tárul föl, de a legszebb ékszerek vértől piroslanak (kincstár), a negyedikből illatos kertet lát kibontakozni (a palota kertje), az ötödik mögött hatalmas ország tárul fel („lásd ez az én birodalmam”), a hatodik kinyitásával könnyek törnek elő (a könnyek tava).

A Kékszakállú már az ötödiktől kezdve egyre erőteljesebben kérleli Juditot, ne nyitogassa tovább az ajtókat. De az nem hallgat rá, mert már mindent tudni akar. Feltárul a hetedik ajtó is, előjönnek a régi asszonyok: ők gyűjtötték a kincseket, ők gondozták a kertet és az országot. Az egyiket reggel lelte, övé lett a reggel. A másodikat délben, ő a nappalt kapta, a harmadikat alkonyatkor, övé most már minden este. (A napszakok jelentésének újabb szimbolikus értelme van: a „reggel” az ifjú, a dél az „érett”, az este az „öregedő” Kékszakállút jelöli.) A negyedik asszony – Judit – az utolsó fellobbanást jelentette, ám ez a próbálkozás sem teljesedett be. Az egykori asszonyok csendben maguk közé zárják Juditot. Most már ő is örökre ezen ajtó foglya marad, míg a Kékszakállúra a végleges magány vár.

A gondolati–eszmei háttér sokféleképpen értelmezhető. Felvethető a tartós párkapcsolat alapvető feltétele, az egymás minél teljesebb megismerése iránti vágy; a férfi és a női nem egymással való versengése, az egymás feletti hatalomért folytatott harc; a környezet minél teljesebb megismerésére irányuló általános emberi törekvések.