Verdi (1813-1901) 1840-es években komponált operái a risorgimento

eszmevilágában fogantak. A zeneszerző az Attilában
(1845-46) szabadon kezeli a történelmet (az igazi Attila

nem gyilkosság áldozataként halt meg). A Római Birodalom

központjának az északi barbárokkal szembeni helytállását

hirdető cselekménye félreérthetetlen nemzeti mondanivalót
hordoz, ráadásul számos tömegjelenetet, valamint a Jó és a

Rossz nyílt összeütközését tartalmazza. Az Attilánál a
dallamok sokkal kifejezőbbek és nagyságrendekkel jobban

szerkesztettek, mint bármelyik korábbi művében: itt jelennek
meg először azok a finoman ívelő kantilénák, amelyek a középső

korszak Verdijét híressé tették. A romantikus
történetekben árnyalt jellem- és környezetábrázolásra törekedett,

követve és a legmagasabb fokra emelve olasz
elődeinek elsődlegesen dallamos stítlusát. Ugyanakkor egyre

nagyobb súlyt helyezett a sokszínű zenekarkezelésre,
a zenekari hanghatások atmoszférateremtő lehetőségeire.